Életben maradtak (Alive, 1993)
Sok éve ismerem már a fél pohár víz egyszerű, de találó példázatát. Eszerint ugyanaz a pohár az egyik ember számára félig tele van, a másik számára pedig félig üres: az egyik pár kortynak is örülni tud, míg a másik kevesli.
(Nem tudom, hogy ez a bölcsesség a szintén mostanában látott Idétlen időkig c. filmből származik-e, vagy annak alkotói is csupán éltek vele. Mindenesetre meglepett, amikor a szereplők utaltak rá az egyik jelenetben.)
Mindez az Életben maradtak kapcsán jutott eszembe, mert a történet nem csak arra emlékeztet, hogy milyen nagy kiváltság és mekkora érték mindaz, amink van, ami körülvesz bennünket, és amit túl gyakran veszünk nagyon is természetesnek… Hanem azt a kérdést is felveti, hogy mi vajon hogyan reagálunk, ha az élet efféle pohárral kínál?
1972-ben ugyanis egy katolikus főiskolásokból álló uruguayi rögbicsapat szurkolókkal, rokonokkal és barátokkal együtt az Andokon át repült Chilébe, amikor gépük több ezer méteres magasságban egy hegynek ütközött, és lezuhant. A maroknyi túlélő ezután megkezdte hosszú küzdelmét az életben maradásért, miközben a mentőexpedíciót várta…
A nyitójelenetben, egyikük, Carlitos Páez (John Malkovich) szájából hangzanak el a mondatok: „22 év elteltével az ember megpróbálja analizálni a történteket. Vajon tényleg hősök voltunk? >>Csoda az Andokban<< – szokták mondogatni. Milyen sokan bizonygatták nekem, hogy ők nem élték volna túl az eseményeket! Csakhogy ez így butaság… Mert nem tudhatjuk, hogyan viselkednénk egy helyzetben, amíg nem éltük azt át! Ez ilyen egyszerű.”
Tényleg az volna?
A film nem teketóriázik sokat, a rövid monológ után szinte rögtön a balesetet látjuk, majd a túlélők szenvedéseit. A rettenetes – a szereplők szerint mínusz negyven fokos – hideg, az éhezés mellett sérült társaik egyenkénti elvesztése is sújtja őket. Majd egy elfogott rádióadásból szerzett értesülés alapján mindehhez hozzájárul a tudat is, hogy hivatalosan lemondtak a keresésükről…
Igaz, voltak, akik emiatt feladták, és voltak, akiket minden kitartásuk ellenére győzött le a hegy, a fiúk azonban nem adták fel! Megőrizték a hitet, a reménységet és a szeretetet. Mindvégig imádkoztak. (Megjegyzem, nem közvetlenül, saját szavaikkal megfogalmazva gondolataikat: mantra-szerűen ismételgették ugyanazt az imát – a Rózsafüzért –, és áhítatukat ajánlották fel Istennek, ez azonban hozzáállásuk szempontjából kevésbé lényeges…)
Végül közülük hárman keltek útra, hogy elégtelen ruházatban, minden mászó felszerelés nélkül kijussanak a hegyek közül, és segítséget hozzanak.
Az utat ketten fejezték be, és hallatlan nehézségek árán, de sikerrel jártak! Tizennégy társuk életét mentették meg.
Úgy vélem, a legtöbben ismerik a történetet, és azt is tudják, hogy a túlélők egy idő után kénytelenek a halottakból enni, vagyis az emberevés kérdése is… khm… „terítékre kerül”. A film azonban nem egy Cannibal Holocaust (amit, bevallom, még nem láttam, de nem is szeretném), tehát a gyengébb idegzetűek is megnézhetik.
Ha másért nem, Páez szavai miatt: „Amikor az ember magára van kényszerítve, elzárva a teljes anyagi valóság káros hatásaitól, olyan különös, megtisztult lelkiállapotba kerülhet, hogy világosan érzi Isten jelenlétét. Ez nem az az Isten, akiről az iskolában tanultunk. Ezt nem ismerhetjük meg máskor, mert elrejti előlünk a civilizáció. Az Ő jelenlétét éreztem az Andokban!”
Mi vajon hogyan viselkednénk hasonló helyzetben? Ha magunk is Istent látnánk az események mögött, hogyan válaszolnánk rájuk? Hogyan válaszolnánk Istennek? Az életünkért adott hálával, vagy a szenvedések miatti keserűséggel?
Lehetséges-e, hogy amilyen kapcsolatban most vagyunk Vele, az nagyban befolyásolná azt is, ahogy akkor reagálnánk? Érdemes ezen elgondolkodnunk!
Ezektől a gondolatoktól függetlenül a srácok példaértékű élni akarása, összetartása, törődése és hite miatt a filmet minden felnőtt nézőnek ajánlom…
Befejezésül már csak néhány gondolat maradt hátra. Nevezetesen, nem tudom mennyire múlt magán a történeten, és mennyire a készítőkön, hogy a film – legalábbis az én értékelésem szerint – ilyen jól sikerült. Mindenesetre az alkotók javára írható, hogy nem idealizálja túlzottan hőseit, megjelenítésre kerülnek bizonyos ellentétek és viták is. Ahogyan nem hiányzik a feszültségoldó humor sem, ami szintén emberibbé teszi őket, és emészthetőbbé a filmet.
Úgy vélem, összességében egy figyelemreméltó alkotásról van szó, amit valóban érdemes megtekinteni!