Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993)
Tudom, hogy vannak hasonló, mármint ugyanazt a témát feldolgozó filmek. Olvastam egyszer róluk. Ami, beismerem, egy kicsit olyasmi, mintha ismertem volna valakit, aki látott már ilyet… De azért nem teljesen.
Szóval, tudom, hogy vannak hasonló filmek, a legutóbbihoz (A holnap határa) volt is szerencsém, de az ember, ugyebár, “sohasem felejti el az elsőt”. (A hibátlan és hófehér fogsorral, vérvörös ajakkal csábító, Magnum jégkrémet csócsáló hölgy gyönyörittas hangja rémlik valakinek a reklámból?)
Merthogy számomra legalábbis emlékezetes, trükkös filmről van szó. Nem abban az értelemben, hogy a forgatókönyv és a rendezés valami filmvégi nagy csavart tartogatna, ámbár voltak jelenetek, amelyek után elbizonytalanodtam, hogyan is fog a történet befejeződni.
A trükk inkább, hogy az első és egyszerűbb olvasatra egy nem hétköznapi, sőt, misztikus helyzetből kiinduló romantikus vígjátékot láthatunk. A film mélyebb rétege azonban az élet értelméről, a világban való helyünk megtalálásáról szól.
Adott egy tévés időjós, Phil (Bill Murray), egy afféle cinikus, alig goromba fráter, akinek sokmindenből elege van, a munkahelyéből is. Mielőtt csatornát váltana, helyszíni riportra küldik egy kisvárosi eseményre, nevezetesen az éves mormotafesztiválra, ahol a kis állattól várják az előrejelzést: vajon mikor lesz vége a télnek? Az útra állandó operatőre, Larry (Chris Elliot), illetve a televízió új munkatársnője, Rita (Andie MacDowell), a bájos producer kíséri el.
Érkezésük másnapján, kora reggel indul a verkli, a mormotát ünnepélyes keretek között meginterjúvolják a tavasz várható érkezéséről, amit Phil nem túl lelkesen kommentál. Dolguk végeztével indulnának is haza, ám egy hóvihar, amit meteorológusunk nem látott előre, maradásra készteti őket.
A következő reggel Phil döbbent értetlenséggel tapasztalja, hogy ez a nap mégsem a következő, a tegnapban ragadt: a mormotanap ismétlődik újra (meg újra, meg újra…), a helyi rádió beköszönő műsorától a rendezvény forgatagán át a havazás miatti útlezárásig… Tahófalva fogja lett egy ilyen gusztustalanul cuki rágcsálónapon!
Ezzel kezdődik Phil kalandja, melynek középpontjában az irodalmi zsánerként ismert fejlődésregényekhez hasonlóan hősünk hozzáállásának, jellemének alakulása áll. Phil az elutasításból és a tagadásból kiindulva hamar eljut az elfogadásig. Ezt a felszabadult életélvezet követi (ha nincs holnap, nincsenek következmények, megtehet bármit), majd a csömör, depresszió és öngyilkosságok sora (!). Végül azonban eljut a korlátlanul rendelkezésére álló idő hasznos eltöltésének öröméig, és a megelégedésig, amit azoknak a hálája nyújt, akiken különféleképpen segít.
Mindeközben folyamatosan próbál közelebb kerülni Ritához is, ami akkor sikerül neki, amikor többé nem akarja becserkészni és levadászni, viszont alaposan megismerve, őszintén megszereti őt.
Ezen a ponton, ebben a lelki-érzelmi fázisban Phil hosszú napja véget ér, és egy Ritával töltött ártatlan, kellemes éjszaka után végre új reggelre ébred…
Ekkorra Phil már nem az az önző, magányos fickó, aki volt. Ritában társra talált, a kisvárosban pedig, ahonnan menekülni akart, otthonra lelt!
Mindezt egyetlen röpke mondat általános emberi érvényű történetté teszi. Hősünk egy tekeklubban piál, ahol újdonsült ismerőseinek mesél az időcsapdáról, melybe került. Egyikük szájából hangzik el: “Az én napjaim is egyformák…”
Ugye, legtöbben kicsit így vagyunk ezzel? Nap mint nap gályázunk valahol, és némi izgalmat és változatosságot csak a tévében az esti focimeccs jelent, vagy a hétvégi sörözés a haverokkal. Vajon azért dolgozunk, hogy megéljünk valamiből, vagy azért élünk, hogy hajtsunk, dolgozzunk, kieresszük a gőzt és gürizzünk tovább? A film szerint az élet több ennél, és bár e filozófiai kérdésekkel foglalkozik, ezt szórakoztató, humoros formában teszi, ami miatt ajánlom mindenkinek!